Elő a palacsintasütőkkel! – La chandeleur

Február másodika fontos ünnep Franciaországban, a Chandeleur napja, magyarul Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. A chandelle gyertyát, a chandelier gyertyatartót, kandellábert jelent.Valamikor a fényhez, a termékenységhez, a megtisztuláshoz kötődött ez a nap.

És hogy mi köze van mindennek a palacsintához? 

Az első palacsintát a szekrény tetejére kellett feldobni, ott ahol soha nem fog megpenészedni, mert így a következő aratás terményei sem fognak, hitték.

forrás,
foto 

Ha sikerül, az azt jelenti, hogy egész évben nem lesz anyagi problémája a családnak.

A crêpes szülőhazája Bretagne, ami hagyományosan két részre osztható;

az armor-ra és az argoat-ra.

Előbbi jelentése a tenger országa, míg utóbbi, az erdő országa, a félsziget belső területeire utal. Miután az erdők egy részét kiirtották, a helyiek hajdinát kezdtek termeszteni. A három-négy hónap alatt beérő keserűfűfélét igénytelensége miatt a Bretagne terméketlen talaját művelő gallok és bretonok előszeretettel vetették. A középkorban a parasztok körében még ennél is többet nyomott a latban, hogy mivel a hajdina nem tartalmaz glutént, így önmagában kenyérkészítésre nem használható, valamint hozama kiszámíthatatlan és alacsony, nem vetettek ki rá adót.

A galette de sarrasin a gallok és bretonok egyik legrégebbi eledele; forró kövön vagy vaslapon sütött hajdinapalacsinta, amit sós töltelékkel, főételként fogyasztanak. A gallok, a bretonok, majd idővel a normannok földjén is hamar meghonosodott, idővel pedig mesterségek épültek köré. Egyes források szerint Rennes városában 1850-ben 130 galettekészítő mestert számláltak, 50 évvel később pedig már 400-ra nőtt számuk.

A galette-tel rokon, fehérlisztől készült crêpe, azaz a palacsinta, a régió másik megkerülhetetlen örömforrása:

Nem tehetjük kezünket a palacsinta-flambírozás tűzébe, hogy ez a történet megesett-e, de erősen igaznak tűnik: a crêpe Suzette ugyanúgy tévedésből született, mint a Tatin-torta, és ugyanúgy híressé is vált.

A palacsinta nagy hagyománnyal bír Franciaországban, s bár fáj, de való: ez a hagyomány régebbi, mint a mi palacsintatörténelmünk, noha a miénk se lebecsülendő. A crêpe valaha luxuscikk volt, mert vaj, cukor, fehér búzaliszt kellett bele, csupa olyan hozzávaló, amely csak módosabb házaknál fordult egyszerre elő. A palacsintamesterek – crêperiens – a gyarmati áruknak köszönhetően fahéjjal, vaníliával, rummal ízesítették a zsebkendő nagyságú és vékonyságú palancsintákat, de a legnépszerűbb változat a crêpes Suzette lett

Önkéntelen kitalálója Henri Charpentier volt, aki 1895-ben alig 16 évesen a Monte Carlo-i Café de Paris pincérinasa volt. Ügyes inas lehetett, mert rábízták Edward walesi herceg, későbbi angol király kiszolgálását, aki a korabeli úri szokásoknak megfelelően a telet a francia Riviérán töltötte. Charpentier a divatnak engedelmeskedve a trónörökös és társasága előtt készítette el a palacsintákat, de bármilyen ügyes is volt, egy kis malőr becsúszott: felborult egy üveg Grand Marnier narancslikőr és lángba borította az éppen elkészített palacsintákat. A fiú hidegvéréről tanúskodik, hogy a lángoló, fátyolvékony palacsintákat összehajtotta, és rezzenés nélkül átnyújtotta a felvillanyozottan figyelő trónörökösnek, s Edward azt egyből elnevezte a kíséretében lévő Suzette nevű hölgyről. Azt már nem tudjuk, hogy Suzette ki volt, de a felesége biztosan nem, mert őt Alexandrának hívták, és semmiféle édességet nem neveztek el róla. (la cuisine – a cikk ízelítő Marton Levente Konyhanyelv c. könyvből)

tovább>>, forrás, és továbbolvasás

Utacai árusoknál pedig így is készül:

Ha beszéltek franciául, itt egy kis kvízt is találtok >>

Jó palacsintázást, csak nehogy így járjatok: